"...nem volt időm magamat sajnálni..."

Kedves olvasóim! Látom sokan elpártoltatok tőlem és őszintén remélem,hogy ez csak egy átmeneti dolog. A komizómnak köszönöm a támogatást. Az írást természetesen nem hagyom abba, hiszen magamnak írom, csak megosztom másokkal hátha valakit érdekel. Ha tetszik nyugodtan iratkozz, vagy komizz...
Akkor jöjjön az új rész első fele.
----------------------------------------------------------------------------------

Kedves Anyu!

Elég régen írtam levelet, mert az eltelt napok eseményei fizikailag, és lelkileg is a padlóra küldtek.
Először minden szuperul  indult. Jorden elvitt a munkahelyére, ahol egy felmérésen vettem részt.Először Mrs.March tetőtől talpig végig nézett. Súly, magasság, mell méret, s miegymás.  A találka végén megbeszéltük,hogy az első fotózásom előtt még meg mutat pár fortélyt, mivel nem volt modell iskolai végzettségem( protekciósan kerültem be).
Hazaérve, majd kicsattantam örömömben. Mindjárt a gép elé ültem és Niallnek újságoltam az örömhírt. (még ha válasz nem is érkezett rá)
Éjszaka boldogan hajtottam álomra fejem. Minden porcikámmal éreztem: Vége a sok megrázkódtatásnak.
Már az álmok csodálatos tengerén járhattam, mikor egy egyre jobban erősödő hangra akaratlanul kipattantak a szemeim.
Jorden telefonja volt, a nappaliban.
A kijelző Maura neve villogott. Mielőtt válaszolhattam volna, egy kar kiragadta a készüléket kezeim közül.
Az 'éjjeli találkánkból' Scott se maradhatott ki. Bármennyire is fáradt volt, kíváncsian figyelte az eseményeket.
Jo a füléhez emelte a mobilt. Maura ideges monológjából semmit sem értettünk, bármennyire is füleltünk. De Jorden annál inkább. Fáradt arcvonásai megfeszültek.
A bőre másodpercek töredéke alatt vált falfehérré.
Végtagjai elernyedtek,
s a telefon koppanással esett a földre. Az ő sorsa is ez lett volna, ha Scott nem kapcsol időben.
A fiú vállába fúrta a fejét és zokogott. Pár percig szólongattuk, de ő csak sírt.
Végül nagy nehezen szóra bírtuk:
-Meg..ha..lt-suttogta
-Ki?-kérdeztük egyszerre a fiúval. Nem erre számítottunk
-Nin..cs többé-nézett a távolba
-De ki halt meg-ráztam a vállát.
-Nem nem nem lehet...-temette a tenyerébe fejét.- Azért még is a testvérem volt nem?- nézett kérdőn felénk.
Mintha egy tőrrel döftek volna hátba. Árva lettem.
Ebben a helyzetben nem volt időm magamat sajnálni. Gondoskodni kellett az ideg összeroppanás szélén álló nagynéném kórházba juttatásáról.
-Egy perc és fel öltözök, addig nyugtasd meg.-Utasított Scott. Végre egy helyzet ahol egy rugón jár az agyunk.
Bólintottam egyet jelezve,hogy menjen.

Miután egyedül maradtam az ágyra dűltem,  s a fal felé fordulva sírtam. Aggódtam Jo miatt. Apu csak azt érdemelte ami járt neki. Tudom az apámról van szó. De egy életen keresztül még csak meg sem próbálta
velem tudatni,hogy ő az apám. Nekem nem volt életvidám, gyermekkorom. Világot,is csak a te meséiden keresztül láttam.
Szép lassan lehunytam a szemem, s megpróbáltam beleképzelni magam egy párhuzamos univerzumba, ahol nem az vagyok aki.

Az ezután következő napok történéseit most nem tudom részletesen leírni. (talán máskor, de még nem állok készen rá) Mindenki a temetés megszervezésével, és lebonyolításával foglalkozott.
A ceremóniát természetesen Írországban tartottuk. Maura és Niall rengeteget segített. A szállás helyünk biztosítását is beleértve. Képtelenek voltunk abban a házba aludni.
Én a nappaliban lévő kényelmetlen kanapén töltöttem az éjszakáim, mivel semmi kedvem se volt a gerlepárral egy légtérben tartózkodni.
Gondom hála az égnek hamar megoldódott mivel, Scott elvitte egy hétvégére Jo-t wellnessezni.
De ebbe most nem kezdek bele, mert ez már másik történet....